Blaha Lujza a Blaha Lujza térről

Blaha Lujza_budapest-portal
 

Blaha Lujza a Blaha Lujza térről

A róla elnevezett teret ismerjük, mint a rossz pénzt, őt magát viszont a legtöbben kevésbé. A híresen szókimondó Blaháné vándorszínészek között nevelkedett, már gyerekkorában Prielle Kornélia babusgatta, majd több mint ötven éven át szolgálta a magyar színjátszást. Utolsó éveiben lakása ablakából és erkélyéről nézett le az akkor már róla elnevezett térre. Úgy tartották, mindenki szerette, és ő is mindenkit szeretett. Temetésére még az elcsatolt országrészekből is rengetegen érkeztek, Kossuth Lajost és Jókai Mórt búcsúztatták hasonlóképpen.

Blaha Lujza
Reindl Ludovika – vagy ahogy talán többen ismerik Blaha Lujza –  kalandos körülmények között született 1850. szeptemberében. Szülei vándorszínészként járták az országot, miután tiltott házasságot kötöttek: apja, Reindl Sándor honvéd őrmesterként szolgált a szabadságharc alatt, majd a világosi fegyverletétel után bujdokolni kényszerült, ezért nejével, a színésznőként tevékenykedő De Ponty Alojziával (magyarosan: Ponti Lujzával) beálltak az egyik állandóan úton lévő színtársulatba.

A nagy nótás hírében álló apa természetesen nem szerepelhetett a saját nevén, ezért Várai Sándorként lépett fel. A társulat szekérkaravánja épp Losoncról Rimaszombat felé tartott, amikor az asszonynak fájdalmai jelentkeztek, és a felvidéki város legelső útba eső házában világra hozta Ludovikát, aki aztán a sokat szűkölködő társulattal együtt cseperedett fel. Iskolába sem járt, írni és olvasni azonban így is megtanult, apróságként pedig a Petőfivel majdnem egybekelő Prielle Kornélia is gyakran babusgatta.

Négy-öt éves korától már ő is szerepelt, apja nyomán ekkoriban még Várai Lujza néven, édesanyja után ugyanis őt is inkább Lujzinak hívták. Amikor hatéves volt, a családfő Kassán elkapta a kolerát, és bár nem érezte jól magát, mégis színpadra állt, ahol aztán az előadás közben halt meg.
Lujza később úgy emlékezett vissza ezekre az évekre:
Két dologra vágytam: cipóra és cipőre... Annyit tudok, hogyha belesülök (a szerepbe), nem kapok vacsorát. Ezt apa minden nap tízszer is elmondta. Ettől félek a legjobban, és a borzasztó félelem miatt nincs lámpalázam.

Ady Endre: Blaháné

Szépséges nagyasszony,
Tündére ennek a csodás kis világnak,
Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel,
Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel,
Vérrel, igazán, itt, csak Téged imádnak,
Csak Téged imádnak.
E szomorú földből, e vérittas földből,
E fáradt világból Te hoztál ki lelket,
Bátorságos szívvel csak azóta vallunk
Gyermeki szerelmet
E szomorú földnek, e vérittas földnek,
Ahol fiatalon dőlnek ki a tölgyek
S bimbóidejükben hullnak le a rózsák...
Óh, mennyi sok emlék, óh, mennyi valóság,
Szépséges nagyasszony, mennyit sírtál értünk
S mennyit mosolyogtál,
Mintha e fáradt, bús édes kis világnak
A tündére volnál,
Jóságos tündérünk,
A mi magyar vérünk, a mi tisztább vérünk.
Talán soká, egyszer az lesz ez a fajta,
Amivé ez a szent, buja föld akarta
S akarja szent, termő tavaszokkor tenni:
Fogunk mi még hinni, fogunk mi szeretni
S nótás, szent asszonyról fog szólni az ének:
Valánk egy időben bús, fáradt szegények
S jött közénk egy asszony
- Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! -
Óh, be nagyon kellett,
Óh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony,
Hogy ebből a földből életet fakasszon
S magyar legyen értünk,
Szépséges nagyasszony,
Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk:
Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit,
Teáltalad élünk,
Ezer év mulva is Terólad mesélünk!...
(1903. március 31.)

Várai halála után az anya újraházasodott, és egy szintén özvegy, háromgyermekes díszletfestőhöz, Kölesi Antalhoz ment hozzá. A nevelőapa után Kölesi Lujzaként szerepelt, így került fel Budára, majd így szerződtette a szabadkai színház is, amelynek előadásait egy katonazenekar kísérte. A karmester egy cseh-osztrák férfi, Jan Blaha (magyarosan: Blaha János) volt, aki hamar felfigyelt a tizenéves Lujzira – nőként és színésznőként egyaránt –, és bár magyarul nem beszélt, mégis elvette és felkarolta a lányt. A házasság mindössze négy évig tartott, Blaha ugyanis 1869-ben meghalt, Lujzi így 19 éves korára megözvegyült, ám hálája jeléül élete végéig a férfi nevét viselte – noha még kétszer újraházasodott.
A Tündérlak Magyarhonban című előadás végén állítólag csakugyan kínos pillanatok következtek, a közönség ugyanis egy ideig mélyen hallgatott, ám a drámai csöndet végül óriási taps és ováció váltotta fel.

A Népszínházat fölépítették, és én férjhez is mentem. Soldos Sándor Heves megyei földbirtokos az uram, aki legelsőbben is hazahozott Hevesbe, és én most itt élek falun, és nézem, hogyan él a mi népünk. Egész nap künn járok: mezőn, kertben, pajtában, és minden menyecskét, minden parasztlegényt elfogok úton-útfélen, hogy elbeszélgessek velük. Mondják is mindenfelé, hogy „Ejnye, milyen egy fáin személy az ifiasszony.” – ők persze nem tudják, hogy én „tanulmányozom őket”; ellesem a beszédjüket, a modorukat, a szokásaikat, mozdulataikat.

Közben a Nép-, majd Nemzeti Színház ünnepelt színésznője lett, megkapta a nemzet csalogánya címet, amit még a király is hitelesített, amikor koronás aranykereszttel tüntette ki. Népszerűségét részben annak is köszönhette, hogy sikerei ellenére rendkívül alázatos, derűs és rokonszenves volt.
Itt mutatkozik Blaháné nagy kultúrális munkája, amely túlemeli Őt a még oly ünnepelt színészek sorából is és valóban a nemzet csalogányává avatja. Pest németajkú lakossága tódul a Népszínházba magyar dalra, magyar szóra. Az Ő páratlan művészete nagyobb kultúrmissziót teljesített a maga idejében, mint egy sereg törvény, amely az új Magyarország s főleg az új Budapest megmagyarosításán munkálkodott
– írta róla a Nemzeti Színház egykori igazgatója, Porzsolt Kálmán is.

Karrierje azonban a házassága rovására ment, ezért békében ugyan, de elvált a férjétől, Soldostól. Egy évvel később ismét megismerkedett egy férfival, báró Splényi Ödön rendőrfőkapitánnyal, akihez szintén nagyon hamar hozzáment, ám ezután már egészen haláláig vele maradt.

Érdekes egyébként, hogy a kor színésznőihez képest róla szinte egyáltalán nem maradt fenn semmilyen pletyka: rendes, tisztességes asszonynak tartották, aki a konyhában is helytállt. Bélszínszeletjének receptje bekerült a szakácskönyvekbe, füstölt húsos lencsefőzelékét az újságírók, szegedi paprikását és kapros-túrós lepényét pedig Munkácsy Mihály dicsérte. Sőt, Blaháné lekvárjai még Erzsébet királyné érdeklődését is felkeltették! (Úgy tartják, a királyné egyszer még fel is kereste a színésznőt, de ő épp házon kívül tartózkodott.)

Bár a magánélete nem vált pletykák célpontjává, egyetlen szóbeszéd azért mégiscsak fennmaradt vele kapcsolatban: 1883-ban a bécsi Népszínházban játszott, az előadás nézői közt pedig Ferenc József is ott volt. A közvéleményt ekkoriban épp 13 magyar huszár kivégzése foglalkoztatta, akiket azért ítéltek halálra, mert bosszút álltak egy kegyetlenkedő őrmesteren. Blaháné a darab egy pontján karját széttárva, és az éneket átköltve, a császári páholy felé fordult:

„De szeretnék a királlyal beszélni,
Kérő szóval kegyes szívét elérni,
Felséges úr, tudom, nagy a hatalmad,
Pardont kérek tizenhárom magyarnak.”

Ferenc József ugyan ebből egy kukkot sem értett, de miután lefordították neki a színésznő szavait, kegyelmet adott a huszároknak. Akkoriban azt is beszélték, hogy Blaháné később, az előadás után, még saját magát is bedobta a biztos siker érdekében, de erre semmilyen bizonyíték nincsen.

Bár a színpadon ünnepelt és magabiztos művésznő volt, a filmezéstől idegenkedett, egyenesen rettegett a kameráktól. 1901-ben állt először eléjük, amikor az Igazi magyar csárdást forgatták, ám ennek felvételei mára sajnos elvesztek.

„Istenem! Nagyon különös ez nekem. (...) Mielőtt ezt a mozit elkezdtük, egész éjjel nem tudtam aludni. Nem bírtam ugyanis elképzelni: hogy lesz, mint lesz. Szerepet se kaptam, próba se volt – sose láttam én még ilyen furcsa-módi színészetet. Hát hiszen se a fejet nem erőlteti meg, se a hangot, de annál jobban az idegeket… Hanem már belejöttem. (...) Jól megy minden, csak az a furcsa, hogy a végén kezdjük, az elején végezzük és alig játszunk egy-egy percig egyfolytában. Az is szokatlan nekem, hogy rőfszámra mérik a színészkedést. Valaha nálunk úgy mondták: ez a jelenet tízperces, a felvonás egyórás, vagy hogy a darab három óra hosszáig tart; most meg: tíz méter, száz méter, ezer méter! Hogy amit én játszom, azt méterszámra mérjék, mint a posztót, hát ezen én mindig mosolygok…”

A lakás erkélyéről jól rálátott az ő nevét viselő térre, amelynek pezsgő kulturális életéről a szívének oly kedves Nemzeti Színház gondoskodott, de akkortájt szabóságaival, kávézóival és éttermeivel még a Népszínház utca is a divat utcája volt.

Temetésén a Nemzeti Színház előcsarnokából kísérték utolsó útjára, a Fiumei úti sírkertbe. Tiszteletére mintegy százezer ember gyűlhetett össze, még az elcsatolt országrészekből is rengetegen érkeztek – az akkori feljegyzések szerint Kossuth Lajos, Jókai Mór és Rákóczi Ferenc búcsúztatásán lehettek még ennyien. A ravatalnál kétszáz fős cigányzenekar húzta az általa is énekelt és kedvelt dalokat. Kérésére Jókai szomszédságába temették, az övével szemben pedig Ady Endre sírja található. A színésznő márványból készült síremléke máig a sírkert egyik legkülönösebb darabja.

„Istenben való rendíthetetlen hitem adott nekem erőt az élet keserves küzdelmei közt. Szenvedéseimben és boldogságomban sohasem feledkeztem meg Istenről. S a Miatyánkot mindig elmondom a kulisszák mögött, mielőtt színpadra lépek, és háromszor keresztet vetek. Nem is hagyott el engem a jó Isten.”

Forrás: index.hu
 

Cimkék: 
Teteje