Ray Kurzweil elismert szakember, a Google fejlesztési igazgatója, Bill Gates szerint “a mesterséges intelligencia jövőjét legjobban megjósoló” személy. A Wikipédia róla szóló szócikke szerint a jövőkutató nevéhez fűződik az első, vakok számára készült szövegfelolvasó gép, az első CCD síkágyas szkenner, az első szöveg-beszéd szintetizátor, az első elektronikus hangszer, amely képes volt a zongora és más szimfonikus hangszerek hangjainak a reprodukciójára és az az első, kereskedelmi forgalomban kapható beszédfelismerő rendszer is.
A fenti bekezdést érdemes jó mélyen magába vésnie annak, aki belevág Kurzweil végre magyarra is lefordított, A szingularitás küszöbén című könyvébe. Szükség lesz a sorok felidézésére, merthogy a vaskos kötet vaskos megállapításokat is tartalmaz, többek között testünk véráramában cikázó milliónyi apró robotról, a nem biológiai emberről és a (majdnem) örök életről – úgy, hogy közben végig a tudomány talaján marad. Erre kell az olvasónak végig emlékeztetnie magát: alapvetően tudományos munkát olvas, nem Gyurcsok József értekezését.
Technológiai szingularitás és a trend, ami nem tűnik trendnek
Kurzweil alapvetése a technológiai fejlődésre, illetve annak exponenciális mivoltára épül. A könyvben részletesen ismertetett és – részben más tudósok eredményeivel is – alátámasztott megfigyelései szerint a paradigmaváltás, az információtechnológia ereje (ár–teljesítmény-aránya, sebessége, kapacitása és sávszélessége, ezek mellett pedig az emberi tudás is) exponenciális ütemben nő, jelenleg körülbelül évente megduplázódik. Sőt, az exponenciális növekedésnek megfigyelhető egy második szintje is, magának az exponenciális növekedésnek az üteme is exponenciálisan nő.
Kurzweil szerint a jövőre vonatkozó jóslatok ott buknak el, hogy a történelmi exponenciális nézet helyett az intuitív lineáris nézetet alkalmazzák. Azaz legtöbbször abból indulunk ki, hogy “mi van”, illetve abból, hogy mit érzékelünk mi ebből a “mi van”-ból. Ez szerinte azért problémás, mert egy megfelelően rövid intervallumot nézve úgy tűnhet, mintha alig változnának a dolgok. Pedig a valóságban – és erre rengeteg példát hoz a könyv – exponenciális fejlődésről van szó, ami lassan, tulajdonképpen észrevétlenül kezdődik, de a görbe térdén túl robbanásszerűvé és mélyen átalakítóvá válik.
A könyvajánló írásakor pedig éppen itt lennénk, a görbe térdénél, a Ray Kurzweil eredeti nyelven 2005-ben kiadott munkája szerint ugyanis nagyjából 2020 környékén válik a jelenleginél is látványosabbá a fejlődés. Néhány éven belül kész lesz az emberi agy számítási teljesítményét visszaadni képes hardver, a 2020-as évek közepére pedig elkészülnek az emberi intelligencia működő szoftvermodelljei.
“Kezdeni akarok valamit az életemmel; kiborg akarok lenni”
Innentől kezdve nem kell majd sok hozzá, hogy elménket – a közben tagadhatatlanul fejlődésben lévő bio- és nanotechnológiai megoldásokkal – feltölthessük egy gépre, hiszen az annak tulajdonképpen minden formáját képes lesz majd megragadni.
A könyvben részletesen is leírt kritikus pont elérése után fokozatosan olvad egybe az ember és a gép, majd hamar a nem biológiai intelligencia válik dominánssá. Kurzweil szerint ekkor még mindig emberek maradunk, de “hihetetlen mértékben kitágul majd annak a fogalma, hogy mit jelent embernek lenni”. Amint megjelenik a mesterséges szuperintelligencia, lehetőség nyílik arra, hogy elménket az emberi testnél sok szempontból praktikusabb, de legalábbis tartósabb és könnyebben karbantartható fizikai testekbe áthelyezzük. Kurzweil azt állítja, hogy aki mostantól számítva még 20 évig él – a modern tudományos eredményeket alkalmazva erre márpedig sokaknak van esélyük –, az tulajdonképpen örökké élhet.
A technológia mint vallás
A kortárs filozófus Max More abban látja az emberiség célját, hogy elérje a transzcendenciát “az emberi értékek által vezérelt tudomány és technológia által”. A szingularitás küszöbén arról szól, hogy közel vagyunk. Ennek alátámasztására hoz rengeteg példát a a klasszikus természet- és orvostudomány, a technológiatörténet és a filozófia segítségével.
A szerző a tudományt és a technológiát magas szintre emeli, alkalmazását és fejlődését tulajdonképpen az élet értelmének tartja. Mindez meglepő módon összeegyeztethető több buddhista irányzat felfogásával, noha erre a szerző erre csak néhány mondat erejéig tér ki. De Kurzweil a tudat helyett az információk elrendezését (az agyban, az anyagban és úgy általában is) biztosító mintázatokat emeli legfelsőbb szintre, mintázatként meghatározva mindent, magát az embert is. Az ebben és a technológiai fejlődésben való – mondjuk így – hit vezet el az örök életig, még ha nem is abban a formában, amit a mai közfelfogás életnek tekint.
A szingularitás küszöbén egy tudományos ismeretterjesztő munka, a könyv végén meg is tárgyalt kritikájával együtt igazi posztgraduális kötelező olvasmány.
